Érezheti-e magát értékesnek egy takarítónő? És ha igen, miért nem

Egy szakma, amivel senki nem foglalkozik. Emberi szívek, amikre senki nem figyel. Milyenek a mindennapok takarítónőként- véleménycikk. 

Három hét takarítónőként

Messziről fogom kibontani a témát, és lehet, hogy közben egy kicsit ventilálok is, mert azt gondolom hogy nagyon nincs könnyű feladata a munkavállalóknak kortól függetlenül -tisztelet a kivételnek.Az évek, évtizedek óta rosszul felépített rendszerek, a generációról generációra öröklődő negatív attitűdök és beivódott rendkívül rossz minták nem csak a négy fal közötti életünket, de a munkahelyi  légkört is kiválóan megteremtik. A tapasztalataim, és a környezetemben lévők tapasztalatai szerint nagyon nehéz olyan állást találni, ahol megbecsülnek, megfizetnek, tisztességesen bejelentenek, és emberileg is néznek rád valahogy. Mivel ez még a diplomát szerzett embereket is erősen érinti, gondolom el tudod képzelni, mit kap egy takarítónő a társadalomtól és a munkatársaktól, akinek csoda, ha az érettségije megvan.

Az utóbbi időben besokalltam, úgy éreztem egyik hely sem a megfelelő számomra. Van az a megmagyarázhatatlanul rossz érzés, hogy bemész, ülsz 8 órát és azt érzed megfullasztanak a falak. Bárhol ahol vagy  tudod, hogy nem ez a te helyed. Az egyik ilyen periódusban éppen panaszkodtam a barátnőmnek, aki meg azon mérgelődött hogy nem talál takarítónőt, így megegyeztünk hogy három hétre elmegyek hozzájuk takarítani. Addig sem otthon ülök, és legalább nem kínoz a semmittevés keserűsége. Közben elég lelkes is lettem, végre nem egy szokásos dolgot csinálok, a takarítás amúgy is az egyik kedvenc hobbim, és legalább végezhetek egy kis társadalmi felmérést. Mivel a korábbi munkahelyeimen nem örvendtek túl nagy népszerűségnek a takarítónők, kíváncsi voltam rá hogyan viszonyul majd hozzám egy rakás diplomás ember, akinek én fogok gondoskodni a kávészükségleteiről, és akik helyett nekem kell bepakolnom a mosogatógépbe. A betanulási napjaimon pedig volt lehetőségem beszélgetni a főállásban ott dolgozó takarítónőkkel is, akik elmesélték a mindennapi élményeiket a munkájukkal kapcsolatban.

A munkahelyi alábecsültség árnyai

A tapasztalatom az volt, hogy a takarítónők bár fontos részét képezik a munkaerőpiacnak, és munkájuk nélkülözhetetlen a tiszta és rendezett irodai környezet fenntartásához, sokszor szembesülnek pszichológiai kihívásokkal, mert egyes társadalmi tényezők miatt az érzelmek egy specifikus irányba tolódnak. Nem elég, hogy alacsony fizetéssel kell, hogy beérjék (bár ennél a cégnél nem volt rossz a fizetés, amit kapnak) ez az összeg még mindig az anyagi biztonságuk és társadalmi elismertségük hiányát eredményezi. Sokan szakmától függetlenül jól tudjuk, hogy az alacsony bérezés nem csak anyagi nehézségeket okoz, de az érzéseinket is érinti, mivel pszichológiai szempontból úgy fogjuk érezni, hogy társadalmi szempontból alulértékeltek vagyunk.

A takarítók szakmája gyakran küzd a társadalmi elfogadottság hiányával. Az előítéletek és a sztereotípiák miatt egyesek az alacsonyabb státuszú munkát végző embereket alábecsülik, és ez itt sem volt másképp. Nagyon sokan tényleg úgy néznek a takarítónőre mint holmi “csicskára”, és rajta töltik le a napi frusztrációt. De fontos megjegyezni, hogy voltak olyan alkalmazottak akik köszöntek, kedvesen besegítettek, vagy türelmesen, hőbörgés nélkül kivárták a kávétisztítást. Ám a negatív tapasztalataik miatt,  a takarítók bizony küzdenek az elfogadásért és tiszteletért a társadalomban, és a munkahelyükön. Mert amikor valaki nem köszön vissza és átnéz rajtad, az nem jó érzés. Az sem jó érzés, amikor egy csendesebb délutáni időszakban van csak idő a gépek tisztítására, de valaki akkor is inna egy kávét és rád ontja a dühét, mert nem tud 15 percet várni. És hiába van ott a sok pozitívum, a nap végén mégis azzal a pár apró negatív érzéssel fogsz lefeküdni aludni, mert te “csak egy takarítónő” vagy.

Esélytelenség a kitörésből

Nem akarok álszent lenni, hogy én mindig becsültem és tiszteltem a takarítókat, mert ez nem így van. De köszönni mindig köszöntem nekik (ahogy a kukásnak meg a gondnoknak is) , mert édesanyám úgy nevelt, és szerintem egy jó napotba senki nem hal bele. Na ebből például nem mindenkitől kaptam, de én személy szerint félre tudtam tenni, mert tisztában voltam vele, hogy pár hét múlva úgyis egy irodában fogok ülni olyanok között, akiket most kiszolgálok. Egy takarítónő viszont nem tudja ilyenekkel nyugtatni magát. Bár empatikus személyiségnek tartom magam, korábban nekem is az volt a fejemben rájuk gondolva, hogy miért nem tanultak, miért nem törtek ki.  Egészen addig, amíg el nem kezdtem ezekkel az emberekkel beszélgetni, realizálva hogy esélyük sem volt a kitörésre. Otthon gyerekkorukban nem olyan anyagi környezetben nőttek fel, nem is volt elvárás hogy tanuljanak, de nem is volt aki foglalkozzon velük, hiszen a szüleik két vagy három műszakban keresték a kenyerüket. Nem mindenki születik olyan szerencsés környezetbe mint te aki ezt olvasod, vagy én. Sok takarítónő hátrányos helyzetből származik, és a korábbi élethelyzetük megakadályozta őket abban, hogy magasabb oktatási intézményekbe kezdjenek járni. Az alacsony képzettségi szint viszont nemcsak a szakmai előmenetelüket korlátozza, hanem a társadalmi megbecsülésüket is csökkenti. Ez pszichológiai szempontból frusztrációt és leértékeltséget okozhat bennük, amit többségben teljességgel meg is élnek, mivel érző csupaszív emberek.

Az értékelés hiánya

A takarítónők gyakran érezhetik azt, hogy kollégáik és más munkavállalók lebecsülik őket, ami javarészt így is van, mint ahogy arra fentebb is kitértem. Egy irodai dolgozó aki 8 órát ül a fenekén kortyolgatva a végtelen ingyen kávét, nem fogja beleképzelni magát annak a helyzetébe, aki 8 órát talpal és takarítja a retket amit a másik otthagy. Sőt, az irodai dolgozó igen gyakran olyan tiszteletlen, hogy még a saját koszos szalvétáját sem hajlandó kidobni a tőle fél méterre lévő kukába. Mert majd a takarító megcsinálja. Közben pedig esetleg a szemével méreget, hogy a tekintetéből érezd, tényleg semmibe vesz. Mondanom sem kell, hogy a szalvétát otthagyók száját egyszer sem hagyta el egy szia, vagy egy köszönöm. Ne vegye fel ezt magára egy takarítónő. Oké, de egy idő után azért csak eleged lesz ebből. Szóval a hierarchiák és társadalmi különbségek megjelenése a munkahelyeken gyakran vezet ahhoz, hogy a takarítónők észlelik magukat a társadalmi ranglétrán alacsonyabb helyen. Azt is megjegyezném, hogy mi magyarok annyira imádjuk az ingyen dolgokat és annyira úgy gondoljuk, hogy ez jár nekünk, hogy olyan fizetéssel amivel a boltban is megtudnánk venni, kilopjuk a hűtőből a tejet, meg lefőzzük a cappucinót, hogy egy korty után szinte érintetlenül beletegyük a mosogatóba, anélkül hogy legalább kiöntenénk. Majd a takarítónő megcsinálja. Az a takarítónő aki jóval kevesebbet keres mint ezek az emberek, és ő mégsem viszi haza a tejet, de a wc illatosítót és a papírt sem.

Emellett, amíg az irodai dolgozók jutalmat kapnak a kiemelkedő munkavégzésükért, addig a takarítónők bár szorgalmasan végzik munkájukat, az gyakran háttérbe szorul, és nem kapnak megfelelő elismerést a mindennapi tevékenységeikért. Én még olyanról nem hallottam, hogy Julika lett volna az év dolgozója egy apró bónusz fizetéssel, mert amikor ő van bent mindig csillog-villog minden, és olyan szép az iroda. Ugye mennyire abszurd? Ennek az értékelésnek hiánya csökkentheti az önértékelést és az önbecsülést, ami negatívan befolyásolja az érzelmi jólétüket. Tehát összességében azt kell mondanom, hogy a takarítónők érzelmi tapasztalatai Magyarországon számos kihívást tartalmaznak. Az alacsony fizetés, a társadalmi elfogadottság hiánya, a tanulási lehetőségek hiánya, a kollégákkal való kapcsolatok nehezítettsége és az értékelés hiánya mind olyan tényezők, amelyek hatással vannak a pszichológiai jólétükre. Szomorú, hogy mint oly sok mindennel, ezzel sem foglalkozunk. Pedig fontos, hogy a társadalom és a munkahelyek felismerjék ezeket a kihívásokat, és tegyenek lépéseket annak érdekében, hogy az ebben a szakmában dolgozók is megfelelő tiszteletben és elismerésben részesüljenek. Remélem, hogy egyszer mindenki leül, végiggondolja a viselkedését, és több tiszteletet ad az embertársainak szakmától és beosztástól függetlenül. Hogy nem azon lesz a verseny ki a jobb, éppen hogyan tapossuk el egymást, és hogyan legyünk mi az élet császárai.

Ameddig ez az állapot uralkodik, addig talán annyit mi magunk megtehetünk, hogy szeretettel fordulunk más emberekhez, egy kedves szó, egy köszönés megszépítheti a másik napját. Nem tudhatod, mi zajlik éppen a lelkében. Végezetül pedig a kedvenc idézetemmel zárnék: “Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt”.