A 21. századot a nárcizmus évszázadának tekintik - elvégre a teljesítmény, a „siker” és az ideális megjelenés évek óta divatos. Nem meglepő, hogy még azok az emberek is elkezdenek a szép életre törekedni, akikre egyáltalán nem jellemző a nárcizmus. Miközben úgy gondolják, hogy nárcisztikusnak lenni rossz…
Ki a valódi nárcisztikus?
A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőket csak a szó legigazibb értelmében nevezhetjük nárcisztikusnak, akik valójában a teljes népesség legfeljebb 1%-át teszik ki. A legtöbb ilyen címkével ellátott ember valójában csak úgynevezett nárcisztikus sérülést szenvedett. Nem felelnek meg a nárcisztikus személyiségzavar diagnózisának minden kritériumának, de viselkedésük néha hasonlít valakire, aki kóros nárcizmusban szenved-írta Valentina Korneva pszichológus a közleményében . A "nárcisztikus sérülés" (vagy "nárcisztikus heg") kifejezést először Sigmund Freud használta a 19. század elején. A Beyond the Pleasure Principle-ben ezt írta: „A szerelem elvesztése és más kudarcok helyrehozhatatlan károkat okoznak az önbecsülésben, nárcisztikus heg formájában... A gyermek által elszenvedett megvetés mértékét tükrözi.”
Gyerekkorból származik
A nárcisztikus sérülés annak eredményeként következik be, hogy a manipulációra hajlamos, ugyanakkor fejletlen empátiával rendelkező szülők ismételten elutasítják a gyermeket. Az ilyen szülő maga is rendelkezhet nárcisztikus vonásokkal, versenytársnak tekintheti gyermekét, vagy saját „rosszságát” vetítheti ki rá. Bárhogy is legyen, a fő probléma itt az, hogy a szülő nem fogadja el a gyerekét olyannak, amilyen. Néha a szülő ezt közvetlenül, folyamatos kritikával, leértékeléssel közvetíti, néha pedig a gyermek ezt olvassa ki az arckifejezéséből, ingerült hangjából és egyéb non-verbális reakcióiból.
Általában az ilyen gyerekeknek az az érzése, hogy bármit is csinálnak, mindig boldogtalanok lesznek mellettük. Utólag ez megalapozza a saját hibásságában való mélyen gyökerező meggyőződést és a „valami baj van” érzést – mindig rosszul ülök, rosszul beszélek, rosszul nézek ki... Hiszen egy ilyen gyerek szülei mindig értékelik őt valamilyen, csak általuk ismert skálán, összehasonlítva más gyerekekkel vagy saját magukkal gyermekként. Megkövetelik, hogy megfeleljen bizonyos kritériumoknak, ugyanakkor teljesen érzéketlenek arra, ami a kicsivel történik. Nem elégítik ki az érzelmi szeretet-, figyelem- és csodálat iránti szükségleteit, és nem tükrözik „valódi énjét” a gyermek számára. Így a gyerek nem érti, hogy ki ő valójában, de ugyanakkor érzi, hogy úgy, ahogy van, a szülője nem szereti és természetes megnyilvánulásait végül felváltja a tőle elvárt szerep.
A túlidealizálás is káros
Ennek a traumának egy másik lehetősége ennek az ellenkezője – amikor a gyermeket túlságosan idealizálják a szülei, és nem látja a valódi énjét. Valószínűleg mindannyian találkoztunk már olyan szülőkkel, akik túlságosan idealizálják a gyermekeiket. Az ilyen szülők mindent csodálatosnak és grandiózusnak érzékelnek, amit a gyermek tesz, ennek megfelelően a gyermek is némileg idealizált formában érzékeli önmagát és képességeit. Idővel a gyermeknek meg kell szabadulnia ettől a nagyképűségtől, és el kell fogadnia a „hétköznapiságát”. Az egészséges változatban a gyerek akkor szerzi meg ezt a tapasztalatot, amikor valami nem megy neki, ha hibázik, és a szülő közvetíti felé, hogy ez normális. Ekkor a gyermek háromdimenziósan, minden oldalról látja magát, ismeri a hiányosságait és az erősségeit egyaránt. Ha a gyereknek csak az ideális, grandiózus részét mutatják meg, akkor nárcisztikus sérülés következik be. A gyermek nem látja és nem ismeri valódi énjét, nem tudja reálisan felmérni önmagát és képességeit, ami később sok problémát hoz számára az életében.
Ebben az esetben a nárcisztikus szülők gyakran zseninek nevezik gyermeküket, és minden olyan tulajdonságot neki tulajdonítanak, amit látni szeretnének magukban. Lényegében saját nagyképűségükről, meg nem valósult tehetségükről és képességeikről vetítenek rá kivetítéseket. Ugyanakkor a gyermek természetes egyedisége és „Igazi Énje” mindenki számára észrevétlen marad, és esélye sincs megnyilvánulni. A gyerek pedig, akárcsak a szülői leértékelés esetében, felveszi a „hamis én” álarcát – vagyis megpróbál olyan lenni, amilyennek a szülei szeretnék őt látni. Ugyanakkor, ha valamilyen oknál fogva mégsem tud megbirkózni ezzel a szereppel, mindig csalódással kell szembenéznie szülei részéről, ami nagyon fáj neki. Aztán kiderül, hogy a „hamis én” még mindig nem hoz neki szeretetet és elfogadást a szüleitől, ugyanakkor az „Igazi énje” még nem fejlett és nem képes a teljes életre. Mi marad akkor egy ilyen gyerekben? Üresség, és annak megértésének a hiánya, hogy ki is ő valójában. Gyakorlatilag képtelenné válik önmaga lenni- írja a pszichológusnő.
A nárcisztikus sérülés szomorú következménye
Bármilyen tényező is vezet a nárcisztikus sérülés kialakulásához, az eredmény mindig ugyanaz - az ilyen személy nem érti meg önmagát, „igazi énje” vagy el van rejtve a maszkok alatt amelyeket a szülei számára alkottak, vagy elnyomja azt a túlzott nagyképűség. Ez a trauma mindig sérti azt az érzést, hogy valaki teljes, elég jó, aki méltó a szeretetre és az elfogadásra. Mivel egy gyerek egy bizonyos korig egocentrikus, ennek a hozzáállásnak az okait önmagában látja. Így alakulnak át a traumatikus gyermekkori élmények a belső hiányosságról és kisebbrendűségről szóló hitté. Érdekes, hogy a nárcisztikus sérülés csak azoknál a gyerekeknél alakul ki, akik kellően intelligensek és hajlamosak az elemzésre. Ezért gondolják, hogy a nárcisztikus sérülés az úgynevezett „tehetséges” gyerekek sorsa. Nem abban az értelemben, hogy képességeik a zsenialitás határát súrolják, hanem abban, hogy elég okosak ahhoz, hogy megértsék, milyen maszkot kell most felvenniük, hogy a szüleik kedvében járjanak.
A nárcisztikus sérülést szenvedő felnőttek problémái
„Amikor nárcisztikus sérülésekkel küzdő emberekkel beszélgetek gyermekkorukról, az szinte mindig ugyanaz: könnyűnek találják az iskolát, mindig tudják, hogyan alkalmazkodjanak másokhoz, de nem értik, kik is ők valójában.” – emlékszik vissza Valentina Korneva pszichológus. . A nárcisztikus sérülésben szenvedőknek sok tehetségük és képességük van, ugyanakkor hosszú ideig nem választhatnak ki egyetlen irányt az életben. Felnőttként gyakran nem találják magukat egy szakmában, ezért folyamatosan változtatják a tevékenységi területet, helyet. Gyakran sokat érnek el az életben, de belül mégsem érzik magukat elég jónak/okosnak/szépnek. Nagyon érzékenyen reagálnak a kritikára, és félnek attól is, hogy olyan helyzetekbe kerüljenek, ahol „Igazi énjüket” fedezhetik fel. Ráadásul nem biztos, hogy megfelelő és jól működő személyes kapcsolataik vannak, mert egy másik emberrel való közelségben feltárulhatnak tökéletlenségeik, és ezt nem fogadják el magukban.
Yorumlar