A forradalom hangjai: Interjú a Budapesten élő irániakkal

Bár soha nem állt szándékomban közügyekkel vagy politikával foglalkozni, leendő terapeutaként rájöttem, hogy mindez - kiállni az igazság mellett és az emberek mellé állni - alapvető fontosságú ügy. Miközben a hírekben hallunk az Iránban zajló jelenlegi, borzalmas helyzetről, az iráni nép valódi hangját továbbra sem halljuk. A világ pedig nem figyel eléggé, és nem nyújt kellő segítő kezet számukra.

"A problémánk most nem csak a kommunikáció hiánya, hanem a képek, amiket látunk, a hangok, amiket hallunk. Mindenki zokog és azt mondja: MINDÜNKET MEGÖLNEK. Betörnek az emberek házaiba, elviszik az értékeiket, katonai fegyverekkel lőnek rájuk, kórházakat szállnak meg, letartóztatják a sebesülteken segítő egészségügyi csapatokat. Anyukám azt mondta, idézem: mire kimentem az utcára, már elkezdtek lőni. Olyan volt, mintha fegyvert adtak volna egy őrült kezébe, a lövések minden irányból jöttek: fentről, elölről, hátulról. Szerintem kábítószer hatása alatt álltak, és nem irániak voltak, mert arabul beszéltek. Ha 10 perccel korábban megyek ki, most nem élnék" – írta egy közeli ismerősöm.

Ezért döntöttem úgy, hogy hangot kell adnom nekik. Magyarországon élő iráni közösségek tagjaival beszélgettem, mert szeretném, ha a világ megértené az érzéseiket, és hallaná az üzeneteket, amiket mindenkivel tudatni akarnak.

A közösség egyik tagja beleegyezett, hogy válaszoljon a kérdéseimre: kérésére névtelenül beszél, a Piruz Nahavandi nevet használva - egy fontos perzsa történelmi alak után -, a traumáról, a bűntudatról és arról a rendíthetetlen hitről, amely jelenleg egy egész nemzetet éltet.

Hogyan tudod jelenleg tartani a kapcsolatot az otthoni szeretteiddel, és miként hat a mindennapjaitokra a folyamatos bizonytalanság és az információs zárlat? Milyen érzés Magyarországról figyelni ezeket az eseményeket, és hogyan küzdesz meg a távolság okozta tehetetlenség érzésével?

Piruz Nahavandi: Jelenleg az egyetlen kommunikációs mód a belülről jövő, egyirányú telefonhívás. Ma végre sikerült beszélnem a rokonaimmal. A kapcsolatunk csak körülbelül 4 percig tarthatott, és végül, több nap után megtudtam, hogy mindenki jól van. Az internetleállás, amelyet erőszakos, halálos elnyomás követ, egy olyan minta, amelyről az Iránt megszálló „Iszlám Köztársaság” ismert, bár ezúttal minden sokkal rosszabb.

Az ilyen zárlatok alatt a családtagokra és szeretteinkre gondolás folyamatosan mindenki fejében ott van. Személy szerint még álmomban is a legrosszabb rémálmaim vannak ezzel kapcsolatban, tudva, mennyire veszélyes és brutális ez a rezsim. A feleségemmel súlyos alváshiányt, szorongást tapasztalunk, és nehezen tudunk a mindennapi életünkre koncentrálni. Képzeld el, hogy egyszerre két életet élsz: az egyik a szabad és nyugodt élet, amink ebben az országban van, a másik pedig egy aktív háborús övezet a fejedben.

Ez az ellentmondásos élmény bűntudatot ébreszt benned, amiért nem úgy szenvedsz, mint a néped, és ugyanakkor boldog is vagy emiatt - ez pedig nagyon gyorsan a kimerülésig juttat. De szeretném ezt nagyon világossá tenni: mi, irániak nem érezzük magunkat tehetetlennek. Eltökéltnek és egységesnek érezzük magunkat. Tudjuk, hogy nem állunk meg, amíg fel nem szabadítjuk hazánkat, akárcsak honfitársaink, akik puszta kézzel harcolnak e terrorista rezsim ellen. TUDJUK, hogy a történelem szívében vagyunk, és ez a kötelességünk a hazánkkal szemben.

Mit gondolsz, mi a jelenlegi események legfontosabb aspektusa, amit a világnak meg kellene értenie, de nem kap elég figyelmet?

Piruz Nahavandi: A legfontosabb kérdés, amit tisztáznunk kell, az, hogy ez nem egy gazdasági tiltakozás. Ez egy forradalom. Ez a rendszerváltásról szól Iránban. Nem élelemért vagy a gazdaságért harcolunk; azért harcolunk, hogy visszavegyük hazánkat és örökségünket ezektől a megszállóktól, akik már majdnem fél évszázada uralkodnak országunk felett. Ez egy nemzeti felkelés az egész rezsim és minden ellen, amit az képvisel.

Mit jelent számodra a külvilág szolidaritása? Mit mondanál azoknak, akik segíteni akarnak, de nem tudják, mi a leghatékonyabb módja ennek?

Piruz Nahavandi: Ma az irániakkal való szolidaritás nem öleléseket jelent, és azt, hogy „sajnáljuk, ami veletek történik”. Nincs szükségünk közösségi média posztokra. Ma a szolidaritás azt jelenti, hogy mindenki szerte a világon kérje és sürgesse kormányát és képviselőit, hogy szakítsák meg a kommunikációt és a tárgyalásokat ezzel a rezsimmel. Ez nem egy legitim kormány; nem képviselnek minket. Mi, irániak arra kérünk mindenkit, hogy gyakoroljanak nyomást kormányaikra, hogy beszéljenek az ellenzék vezetőjével és a nép valódi képviselőjével, HRH Reza Pahlavi koronaherceggel. Ez a legnagyobb segítség.

Mi ad reményt még a legnehezebb pillanatokban is? Mit gondolsz, mi a legfontosabb érték, amit az iráni nép mutat most a világnak?

Piruz Nahavandi: Irán! Irán az, ami összehoz minket, és tudnotok kell, hogy Irán nem csak egy határ. Ez a kultúránk. Ez az ételünk. Ez a nyelvünk. Ez az építészetünk és a nemzetiségünk. Ezek nem csak szimbólumok; ez az, ami egységbe forrasztja minden gondolatunkat és érzelmünket.

Túlléptünk a reménykedésen. Ma HISZÜNK abban, hogy el fogjuk érni a szabadságunkat, mert most először állnak úgy a csillagok. Van egy vezetőnk, aki egyesít minket, és a rezsim még soha nem volt ilyen gyenge és ilyen magányos. A világnak tudnia kell, hogy nem dühből harcolunk. Felelősségből harcolunk. Ennek a rezsimnek a megváltoztatása megváltoztatja a történelem menetét az egész világ számára. Irániak és nem irániak millióit fogja megmenteni. Egy szabad, demokratikus Irán elősegíti a regionális stabilitást, fellép a terrorizmus ellen és fenntartja az emberi jogokat. Ez az az érték, amelyet az irániak próbálnak megmutatni a világnak, és amihez támogatást kérnek.

A magyarországi iráni közösség tagjaival folytatott beszélgetéseim rávilágítottak arra, hogy a szabadságért folytatott küzdelemnek ára van - és az itt élők ezt az árat minden nap álmatlan éjszakákkal és állandó szorongással fizetik meg. 

Terapeutaként arra kérek mindenkit, hogy ezekben a nehéz időkben is forduljanak támogató szeretettel a Magyarországon élő irániak felé. És ha semmi mást nem tudunk adni, adjunk megértést, és kérdezzük meg tőlük: Mi segítene neked most ebben a helyzetben?