Gyűlölet, pánikkeltés és hatalmi harcok: Így építik le a vezetők a társadalmat

A modern társadalmak egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben a tudás, a technológia és a kommunikáció soha nem volt ilyen fejlett, biztosan ti is tapasztaljátok, hogy a közélet egyre inkább az érzelmek legprimitívebb formáira épít.

Fájdalmas nézni és bevallani, de a gyűlöletkeltés, a pánik gerjesztése és a folyamatos hatalmi harc mára sok vezető eszköztárának alapvető részévé vált. Miért? Mert ezek a módszerek rövid távon hatékonyak lehetnek, hosszú távon azonban lassan, de biztosan leépítik a társadalom egészét.

A gyűlölet, mint a politika üzemanyaga

Nem kell ahhoz sem pszichológusnak, sem terapeutának lenni, hogy az ember megértse, miért a gyűlöletkeltés a leghatékonyabb kampányeszköz. A gyűlölet ugyanis egy egyszerű, erős és könnyen mozgósítható érzelem. Sőt, szerintem ez a legegyszerűbben mozgósítható érzelem.

Amikor egy vezető ellenségképet teremt, legyen az egy társadalmi csoport, egy kisebbség, egy „külső erő” vagy akár egy belső politikai ellenfél, nagyon világos narratívát kínál, ami nem igényel összetettebb gondolkodást. Mi jók vagyunk, ők pedig rosszak. Ez teljesen egyértelmű, nincsenek kérdések. Ez a gondolkodásmód leegyszerűsíti a valóságot, és felmenti az embereket a kritikus gondolkodás terhe alól.

Képzésben lévő terapeutaként én ezt egy nagyon súlyos problémának látom, mert a gyűlölet, mint ahogyan azt látjuk és tapasztaljuk is, nem marad meg a retorika szintjén. Egy vezető nem csak a tetteiért és cselekedeteiért kell, hogy felelősséget vállaljon, hiszen érzelmeket is beállít. Kollektívan hatnak ránk ezek az értelmek. A gyűlöletkeltés normalizálja a kirekesztést, aláássa az empátiát, és fokozatosan elfogadhatóvá teszi az erőszakos vagy embertelen megoldásokat is.

Egy olyan társadalomban, ahol a gyűlölet mindennapos politikai eszközzé válik, az együttműködés helyét a bizalmatlanság veszi át. Magyarország helyzete tökéletesen szemlélteti ezt. Nézzük csak meg a riportokat, milyen rendkívül elkeserítő módon esnek egymásnak, beszélnek egymásról emberek. A kedvesség, az empátia és az odafigyelés múlóban van a társadalomból. Az egymás iránti alapvető tiszteletről nem is beszélve. Micsoda agresszió szabadult fel az elmúlt 10 évben. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. De mi indokolja, hogy mégsem teszünk ellene semmit? Erre is vagy magyarázat.

A pánikkeltés és az állandó vészhelyzet logikája

A pánikkeltés szorosan összefügg a gyűlöletkeltéssel. A félelem hatására az emberek hajlamosak lemondani szabadságjogaikról a biztonság illúziójáért cserébe. Gondoljunk csak bele, ha kicsiként megszoktuk, hogy irgalmatlanul elvernek minket, ha rosszak vagyunk, akkor hatalmas félelem lesz felnőttkorban is ettől, és nem merünk cselekedni. Valahogy így működik ez nagyban, a társadalomban is. Ha egy vezető folyamatosan azt sugallja, hogy „veszélyben vagyunk”, „most kell cselekedni”, „nincs idő vitára”, akkor könnyebben igazolhatóvá válnak a rendkívüli intézkedések és a demokratikus fékek lebontása.

Az állandó pánik azonban kimeríti a társadalmat. Az emberek vagy apatikussá válnak, vagy folyamatos stresszben élnek, ami rontja a közbizalmat és a mentális egészséget is. Egy ilyen közegben a racionális párbeszéd szinte lehetetlenné válik.

Hatalmi harcok a közjó helyett

Amikor a politika elsődleges célja már nem a közjó szolgálata, hanem a hatalom megtartása vagy kiterjesztése, akkor minden eszköz legitimnek tűnhet. A vezetők ilyenkor nem problémákat oldanak meg, hanem konfliktusokat tartanak fenn, mert ezek biztosítják számukra a mozgósítható támogatást.

A hatalmi harcok logikája polarizálja a társadalmat. Az intézmények elveszítik függetlenségüket, a szakmaiság háttérbe szorul, és a lojalitás fontosabbá válik a hozzáértésnél. Ez hosszú távon gyengíti az államot és csökkenti az állampolgárok igazságérzetét. És a legelesettebbeken már nem segít senki. Feláldozzák őket, a hatalom oltárán.

A társadalmi leépülés következményei

Fáj nézni, de a gyűlölet, a pánik és a hatalmi játszmák kombinációja lassan szétmarja a társadalmi kohéziót. Az emberek egyre kevésbé bíznak egymásban, a közös célok eltűnnek, és a „mindenki mindenki ellen” logika válik uralkodóvá. Ez meg is magyarázza, miért nem teszünk semmit egy-egy csontváz kiesésénél. Egy ilyen társadalom kevésbé ellenálló a válságokkal szemben, legyen szó gazdasági, egészségügyi vagy környezeti kihívásokról.

Viszont van kiút, létezik, mert léteznie kell. A kritikus gondolkodás, a független intézmények védelme, a média felelőssége és az állampolgári részvétel mind kulcsszerepet játszanak abban, hogy ezek a romboló stratégiák ne válhassanak többé kizárólagossá. A vezetők felelőssége óriási, de a társadalomé, azaz a miénk sem kisebb. Nem mindegy, milyen narratívákat fogadunk el, és milyen eszközöket tartunk elfogadhatónak. A történelem újra és újra megmutatta, hogy a gyűlöletre és félelemre épülő hatalom végső soron mindenkit veszteséggel sújt. A kérdés csak az, hogy felismerjük-e ezt időben. Legyünk kritikusak, de legfőképpen törekedjünk arra, hogy szeretettel elfogadjuk és tiszteljük egymás véleményét, még akkor is, ha nem mindenben értünk egyet.