Jellemfejlődések a Gépmadár utcában - Költözésem margójára

A költözésről a legtöbben dobozokban gondolkodnak. Praktikumról: a könyvek sorrendjéről, a ruhák szelektálásáról, a felesleges bögrék kidobásáról. Nálam mindez meglepően érzelemmentes. Alig van kapcsolatom a tárgyaimmal; a legtöbbtől könnyen megválok. A helyekhez viszont ragaszkodom. Az elválás nehéz volt számomra.

Itt éltem le a húszas éveim nagy részét. Itt vészeltem át a rákot, itt húztam meg magam a kezelések után, és azt hiszem, életemben nem hánytam annyit, mint a Gépmadár utcában. Ebben a házban nem voltak határaim. Itt mindenkit tárt karok és nyitott ajtók vártak. A falak pedig nem védtek meg, ahogyan én sem védtem meg magamat. A Gépmadár utcában sok volt a csalódás. Vagy hadd mondjam inkább úgy, hogy a legtöbb csalódást itt gyűjtöttem be. Ugyanakkor ez a hely tanított meg -sok átsírt hétvége alatt -meghúzni a határokat, és szelektálni. Önérvényesíteni végre.

Az időm nagy részében állandó félelem kísért, hogy sosem vagyok elég jó. Gyűlöltem azt az érzést, hogy senkinek nem kellek igazán. Meg kellett tanulnom először önmagamat választani, és felnőni. Évekig éltem abban a hitben, hogy a világon senki nem szeret. Sétáltam az utcákban, csodákban reménykedve, azt kívánva, hogy történjen valami varázslat. Volt, hogy napokig feküdtem az ágyban, és meg akartam halni. Azóta megtanultam, hogy a saját különcségemmel is van helyem a földön.

Ebben a házban minden volt. Felmostam a halott szomszéd után a hullafolyadékot, majd egy hétig rettegtem a hullafertőzéstől. A felettem lakó öngyilkos lett, kiugrott a hetedikről. És még sorolhatnám. De rengeteg szeretet is jelen volt. Ezzel persze csak a költözés hetében szembesültem igazán, amikor elbúcsúztam a lakóktól.

Az ember néha észre sem veszi, mennyi mindenkinek jelent napsugarat, annyira bebörtönözi magát a saját negatív gondolataiba. Nekem a Gépmadár utca a felnövés tere volt. A felnövésé, és a felelősségvállalásé. Amikor huszonegy évesen beléptem ezen az ajtón, nem szerettem azt, aki voltam, nem volt önbecsülésem, és gyászoltam az apámat. Most kézen fogom azt a traumákkal teli kislányt, és együtt zárjuk be az ajtót. Egy korszak lezárult.

Elmúltam harminc éves. Ez a hely a legnagyobb tanítótér volt az életemben. Itt tanultam meg elfogadni azt, aki vagyok. Itt értettem meg, hogy nem kell folyton alkalmazkodnom, és nem kell állandóan küzdenem mások javára vagy az elismerésükért. Fájdalmas, de szükségszerű tanítások voltak ezek. Olyanok, amelyekért örökké hálás leszek annak a harmincöt négyzetméternek.

Két lány költözik a helyemre. Annyi idősek, mint amennyi az unokanővérem és én voltunk, amikor idekerültünk. Ha ezek a falak beszélni tudnának, sok mindent adnának tovább. Most rájuk vár egy különleges utazás. És remélem, hogy legalább annyira tartalmas lesz, mint a miénk volt. Kevesebb fájdalommal, és kevesebb nehézséggel, hogy aztán a legjobb önmagukkal, eljussanak egy sokkal jobb, szebb, nyitottab helyre. Egy olyan helyre, ahol azt tudják mondani: "Én vagyok itt a legstabilabb".