Szabad-e félni a haláltól? Gyógyulási folyamatok a rák után

Három hete próbálom megírni ezt a cikket, talán életem legnehezebb írása.Sokan azt gondolják, hogy a „gyógyulás” után minden rendben van. Pedig a feldolgozás gyakran csak ezután kezdődik, és évekig tart. Aki egyszer karnyújtásnyira volt a haláltól, már sosem lesz ugyanaz. A „miért pont én?” kérdésétől el kell jutni odáig, hogy „mit adott nekem ez a betegség?”.

Közben ott vannak a pánikrohamok a szövettan előtt. A gyomorgörcs az orvos hívásánál. És újra meg kell tanulni bízni egy testben, amely egyszer már olyan kegyetlenül elárult. A rák sok mindent elvett tőlem, de cserébe sok mindent adott. Például ez volt az utolsó pont, ami miatt végül a terapeuta hivatást választottam.

Mivel terapeutának készülök, gyakran osztok meg veletek őszinte tapasztalatokat olyan nehézségekről, amelyekből bőven kijárt a húszas éveimben. Szoktunk rajta mosolyogni, hogy ez egyszerre áldás és átok. Ezeknek köszönhetően pontosan tudom, mit érez a kliens egy szülő elvesztésekor, egy súlyos diagnózis után, hogyan lehet kijönni egy-egy mélypontból, és mivel jár a gyógyulásig vezető út. Korábban már írtam arról, mit jelentett számomra eltemetni apámat. A halála után nagyjából három évvel kiderült, hogy rosszindulatú, agresszív daganatom van.

Már egyetemista voltam, és a sors fintora, hogy éppen pszichológia alapjain ültem, amikor hívott az orvosom. Mivel órán voltam, nem vettem fel, ezért sms-t írt, hogy sürgősen hívjam vissza. Onnantól végig gyomorgörcsöm volt. Már hónapokkal korábban volt egy furcsa érzésem, hogy haldoklom - bár azt hittem, csak a lelkem szenved. Egészen az E épületig sétáltam, távol a többiektől, leültem egy betontömbre, és visszahívtam. Miközben hallgattam az orvost, szinte fel sem fogtam, mit mond. Olyan volt, mintha belöktek volna egy fekete lyukba, ahonnan nincs kiút.

Azonnal hívtam a legbiztosabb pontot: anyát. Mire felvette, már annyira sírtam, hogy alig tudtam beszélni. Amikor végre kimondtam, hogy rákos vagyok, ő is sírni kezdett. Arra már nem emlékszem, mit beszéltünk, csak arra, hogy próbált megnyugtatni, és ismételgette: minden rendben lesz. A kórházban azonban súlyosabb képet kaptunk. Kiderült, hogy utolsó stádiumban vagyok, és nagy szerencsém van: nagyjából fél év választott el az áttéttől. Felvázolták a kezelési tervet, és elkezdődött életem legnagyobb leckéje.

Őszintén szólva az első hetekben abban reménykedtem, hogy elcserélték a szövettanomat valaki máséval. Ez volt a tagadás fázisa, egészen a következő eredményig. Nem akartam beszélni a betegségről senkivel, és ha bárki kérdezett róla, dühösen, elutasítóan reagáltam. A rákról egyébként nagyon sokáig képtelen voltam beszélni, és évekig volt bennem ez a düh.

Miután bele kellett törődnöm, hogy tényleg beteg vagyok, jött a szomorú rész: a tudatosítás. Miközben mindenki más bulizott, élte az egyetemista éveit, kapcsolódott, én bezárva éreztem magam. Tulajdonképpen be is voltam zárva. A feldolgozás nálam egyébként is úgy működik, hogy még azoktól is elzárkózom, akiket szeretek. Sok napom telt azzal, hogy csak néztem ki az ablakon, potyogtak a könnyeim, és az járt a fejemben: miért pont velem történnek ezek a szörnyűségek? És hogy apát sem tudom felhívni ezzel, mert őt is elvette a sors. Sokszor életben sem akartam maradni, ez az igazság.

Érdekes, hogy a lelki megéléseimet tekintve a betegség előtti hónapokban furcsa dolgok történtek bennem. Munka után hazafelé a gyermekkori érzések és emlékek törtek fel, olyanok, amelyekre addig alig emlékeztem. És nagyon fájtak. Miközben belül gyilkos sejtek burjánzottak, a lelkem elnyomott érzései is felszínre törtek. Azt hiszem, itt kezdtem el sejteni, mennyire összefügg a test és a lélek, csak akkor még nem találtam rá magyarázatot.

A kezelésekkel párhuzamosan zajlott a lelki feldolgozásom is. Sokat beszélgettem a gyerekkori élményeimről a szüleimmel, és ők is nyitottabbak voltak erre. Ez nagy dolog volt. Talán akkor kezdtem el igazán kapcsolódni hozzájuk, beengedni őket a belső világomba. Megérteni a tapasztalataikat - és közben saját magamat is.

A kezelések sem voltak könnyűek. Az a beteg voltam, akinek az első hónapokban nem reagált a szervezete. Ilyenkor rengeteget sírtam. Az orvosom viszont mindig nagyon törődő volt: megölelt, megnyugtatott, beszélgetett velem. Ezért a mai napig hálás vagyok neki. Azóta tünetmentesen élek. A betegség feldolgozása viszont csak az elmúlt egy évben történt meg igazán, külső segítséggel. A „gyógyulás” után rendszeresen voltak pánikrohamaim lefekvés előtt, nagyobb társaságban vagy tömegközlekedésen. A kötelező szövettanok előtt annyira rosszul voltam, hogy szabadságot kellett kivennem.

Újra kapcsolódni magamhoz, a testemhez, visszanyerni az erőmet és az önbizalmamat nagyon nehéz volt. Ha buliztam, ha megettem egy mekit, másnap kegyetlenül bántottam magam. Rettegtem attól, hogy újra rákos leszek. Nem hittem el, hogy nekem is jár a szórakozás.

Mivel láthatóan egyedül nem ment a feldolgozás, jártam pszichológushoz, családállításon és csoportterápiákra. Még így is nehéz sokszor, de az elmúlt években szép lassan újra kinyílt a világ.

Azt nem mondom, hogy a felidézésnél nem könnyezek időnként.  Talán a betegség elengedésének utolsó foka az, hogy újra növesztem a hajam. És a tanulság? Hogy inkább mindent megélek, kimondok, és hátat fordítok a számomra mérgező dolgoknak, miközben foglalkozom a lelkemmel. Mintsem újra túl erősnek mutassam magam - és hagyjam, hogy a bennem csordogáló méreg egyszer máshol törjön ki.