Hamutartó a harmincadik emeleten
Frissítve: 7 nappal ezelőtt
Egész gyerekkoromban a harmincas éveimet vártam. A húszas éveim azzal teltek, hogy apám elvesztését és a betegségem hevertem ki. A sokkból sokkba esésből adódóan nem igazán maradt időm, vagy energiám az önismeretre. De a harminchoz már kicsiként is érettséget társítottam, és egy rakás mércét. Akkor majd mennyire jó lesz! Hát nem lett. Csak már tapasztaltabban szörfözöm az élet adta hullámokon.
A harmincas kor nem egy éles határvonal, amivel csoda és kivirágzás történik, automatikus magabiztossággal. Sokkal inkább egy halkan bekattanó zár. Te meg ott állsz az ajtó mögött, kezedben az eddigi életed összes elcseszett döntésével meg egy csomó olyan elvárással, amikről fogalmad sincs, mikor vállaltad el őket.
A húszas éveidben még mehetett a mellébeszélés. Ha elrontottál valamit, ráfoghattad arra, hogy „csak keresed önmagad”. De harminc felett ez a kifogás hirtelen elpárolog. Marad a puszta valóság, meg egy különös, állandó belső zaj, ami két frekvencián fut egyszerre. A múlton való rágódáson és a jövőtől való szorongáson.
Valahogy úgy alakult, hogy harminc felett a memória nem a szép emlékeket dobja fel elalvás előtt, hanem az összes olyan pillanatot, amikor hülyét csináltál magadból. A hat évvel ezelőtti elhibázott karrierváltás, a kapcsolat, amit túl sokáig húztál, a mondat, amit nem kellett volna kimondanod. Vagy pont az, amit ki kellett volna.
A rágódás már nem egy sima nosztalgia, hanem egy perverz belső törvényszék. Újra és újra lejátszod a jeleneteket, mintha a huszadik visszajátszásnál majd másképp alakulna a vége. Pedig a múlt nem képlékeny. Ott áll, mint egy szikla, te meg csak a fejedet vered bele, hátha ettől megváltozik a jelened.
És ha a múlt miatti önsanyargatásból véletlenül felocsúdnál, azonnal átveszi a helyét a jövő miatti szorongás. Mert harminc felett a jövő már nem egy izgalmas, nyitott könyv, hanem egy határidős feladatlista, amiről le vagy maradva. Hol kéne már tartanom? Mi lesz a karrieremmel? Lesz belőlem valami? Saját lakás? Család? Megtakarítás? Egyáltalán mi lesz a világgal tíz év múlva?
A szorongás a jövőtől nem más, mint a kontrollvesztés miatti pánikom. Megpróbálok felkészülni olyan forgatókönyvekre, amik még el sem készültek, és mire végigpörgetem az összes lehetséges katasztrófát a fejemben, a jelenre már semmi energiám nem marad. A jövőben élek, ami még nincs, Miközben a múltban vájkálok, ami meg már nincs.
Így válik a jelenem egyfajta átmeneti zónává. Egy senki földjévé, ahol csak sodródom a tegnapi megbánás és a holnapi félelem között. Elfelejtek jelen lenni abban az egyetlen pillanatban, ahol valóban hatásom lenne a dolgokra.
A harminc feletti élet igazi kihívása nem az, hogy mindent kitakarítsak a múltból, vagy hogy tökéletes tervet kovácsoljak a jövőre. Hanem az a kibírhatatlanul nehéz mutatvány, hogy békét kössek a tényállással, hogy nem számítanak a traumáim, mert a múltat nem lehet átírni. Tanulok belőle, vagy elengedem a fenébe. A jövőmet pedig nem tudom 100%-ban kontrollálni, akármennyit pörgetem is az agyam éjszaka.
A harmincas éveim már nem arról szólnak, hogy minden a helyére kerül. Sokkal inkább arról, hogy megtanulok együtt élni azzal a tudattal, hogy a bizonytalanság nem az élet hibája, hanem a maga a természete. A legnagyobb győzelem egyszerűen csak letenni a fejemet a párnára, leállítani a belső mozit, és hagyni, hogy a holnap majd elintézze saját magát.
Hozzászólások