A szívfájdalom korszaka: Miért olyan nehéz ma „normális” társat találni?

Őszintén, hány ember hallotta már magától, vagy a legjobb barátjától: „Én tényleg próbálkozom, de egyszerűen nincs normális férfi / nő!” Én is nap mint nap hallom ezt kliensektől, és a barátaim is ugyanebben a mókuskerékben pörögnek.

Azt látom, hogy a szívfájdalom szinte már kollektív. Már nem csak egyéni történetekről beszélünk, hanem egy generációs törésről. Egyszerűen muszáj kimondanunk, hogy a kapcsolódás ma sokkal nehezebb, mint valaha.

Ha úgy érzed, te is ebben élsz, érdemes elgondolkodni azon, milyen mintákat hozol otthonról, és melyeket szeretnéd tudatosan újraírni.

A férfiak bajban vannak?

A tanulmányaim alatt sokszor vitattuk meg az oktatónkkal, mi lehet ennek a kapcsolódási nehézségnek az oka. Abban mind egyetérthetünk, hogy ennek generációkra visszavezethető oka van, és egyik nemnek sincs könnyű dolga. A férfiak esetében talán nem is az a probléma, hogy nem akarnak elköteleződni, és azt sem mondhatjuk, hogy már nincsenek igazi férfiak. A gond az, hogy nincs minta, amiből ki lehetne indulni. A XX. század háborúi ugyanis szó szerint kilőtték a férfi vonalat.

Apák, nagyapák mentek el a frontra, és sokan nem jöttek vissza. Vagy ha igen, akkor belül már nem voltak ugyanazok az emberek, akik voltak. Az őket ért trauma beette magát a generációk közé. A fiúk megtanulták, hogy a túléléshez be kell zárni a szívet. Nem sírunk. Nem beszélünk. Nem érzünk. És most itt áll egy generáció, akiknek azt mondjuk: „légy érzékeny, nyílj meg, kapcsolódj, legyél érzelmileg elérhető” - miközben soha senki nem tanította meg nekik, hogyan kell ezt csinálni.

Talán az első lépés az lehet, ha a férfi elkezdi megengedi magának, hogy ne tudja hogyan kell, de közben elkezdje gyakorolni megfogalmazni az érzéseket, kimondani a félelmeket, és észrevenni magán, mikor, milyen helyzetekben zár be. Erről pedig kommunikál a társával, vagy egy terapeutával.

A háborúk után jött a hallgatás korszaka

A férfiak kemények maradtak, dolgoztak, túléltek, de a fiúk közben apa nélkül nőttek fel. Vagy ha volt is apa, ő érzelmileg nem volt ott. Szerintem így indult el egy láncreakció a férfivonalban. A fiú nem látott mintát arra, hogyan kell szeretni, jelen lenni, érzelmileg tartani a kapcsolatot. És most, felnőttként, amikor egy nő azt mondja, hogy legyél itt nekem és kapcsolódj hozzám, ezek a férfiak valójában nem tudják, mit is jelent ez. A férfiak nem rosszak. Nem érzéketlenek. Csak nincs eszköztáruk a kapcsolódáshoz és a szeretet kifejezéséhez.

Ezért is segíthet, ha újra mernek közösséget keresni. Baráti, terápiás vagy mentoráló formában, ahol megtapasztalhatják, hogy az érzelmi jelenlét egy tanulható készség.

Mi a helyzet a nőkkel?

Ne legyenek illúzióink, a nők sem úszták meg könnyebben. Generációk nőttek fel úgy, hogy az anyák erősek voltak, tartották a hátországot, túléltek, és cipelték család érzelmi terhét. Közben pedig megtanulták, hogy nem számíthatnak senkire, csak magukra. Megtanulták, hogy ne legyenek gyengék, és hogy a szeretetért küzdeni kell.

Így nőtt fel egy egész női generáció, akik egyszerre vágynak a közelségre, és közben rettegnek tőle. Akik tudják, hogyan kell gondoskodni másokról, de nem tudják, hogyan engedjék meg azt, hogy róluk is gondoskodjanak. A nő megcsinál mindent, egyedül viszi az életet, a karriert, a háztartást, és közben mégsem boldog, mert a lelke kapcsolódni akar. Csak épp nem tudja, kiben bízhat.

Ha ezt felismerjük, érdemes elkezdeni kis lépésekben gyakorolni elsajátítani ezt az elvesztett bizalmat. Kérni valamit, elfogadni a segítséget, megengedni, hogy más is adjon. Tudatosítani, hogy ez nem gyengeség, hanem gyógyulás.

Miért nem találjuk az utat egymáshoz?

Őszinten? Mert mindkét oldal, még mindig a túlélés nyelvén beszél. A férfi bezár, a nő túlkontrollál. A férfi fél, hogy elvárások fogják összeroppantani. A nő fél, hogy megint magára marad. Így viszont két sebzett oldal próbálja szeretni egymást.

A férfi menekül, mert nem tanulta meg elviselni a nő érzelmi intenzitását. A nő kapaszkodik, mert nem tanulta meg, hogy a szeretet nem azonos a rettegéssel, hogy elveszít valakit. Mindketten a múltból reagálnak. Nem egymásra, hanem a hiányra, amit gyerekként éreztek.

Ezen a ponton segíthet egy közös önreflexió. Amikor vitába kerülünk, megkérdezhetjük magunktól, valóban a másikra reagálok most, vagy egy régi sebre? Ez az egy kérdés is képes átírni egy helyzetet.

Ideje tudatosnak lenni

Véleményem szerint nem azért élünk a szívfájdalom korszakában, mert „tönkrement a világ” vagy „elférfiasodtak a nők és elnőiesedtek a férfiak”.

Hanem mert most jött el az az időszak, amikor felszínre törtek a generációs traumák. Már nem lehet elfojtani őket, elhallgatni, elmenekülni előlük. Mi vagyunk azok, akiknek helyre kell hoznia az elromlott kapcsolódás nyelvét.

Ez a korszak nehéz, mert mindenkinek gyógyulnia kell. De egyben egy hatalmas lehetőség is, hiszen végre megtanulhatjuk, hogyan lehet egymást nem a hiányon, hanem a jelenléten keresztül szeretni. A kapcsolatok ma nem azért szétesősek, mert nem vagyunk képesek erre az érzésre, hanem mert végre túl mélyre látunk. Belelátunk a sebekbe, az öröklött mintákba, és ez fáj. De tudatossággal kezelve, dolgozva rajta, tanulva általa, ez lehet az út a gyógyulás felé.

Ehhez segíthet, ha önismereti munkába kezdünk. Akár terápiába, akár naplóírással, meditációval vagy őszinte beszélgetésekkel. A lényeg, hogy ne a múltunk vezessen minket, hanem vegyük a kezünkbe végre a saját sorsunkat.

Ha úgy érzed elakadtál, vagy nem találod egy helyzetből egyedül a kiutat, foglalj hozzám időpontot egy 30 perces ingyenes terápiás konzultációra, és nézzük meg a lehetőségeidet.