Istent csináltam belőled, mert nem tehettem mást! Az illúziók fogságában

Amikor valaki belép az életünkbe, akarva akaratlanul is többet látunk benne annál, mint ami ő maga. Egy barát, egy új szerelem, vagy akár egy családtag alakjára is rávetíthetjük mindazt, amire legbelül vágyunk. Biztonságot, megértést, teljességet. És így lesz a másikból több, mint ember. Egy oltárra emelt alak, akiben hinni akarunk. Ez a pillanat felemelő tud lenni, mert úgy érezzük, végre rátaláltunk arra, aki „megvált” minket. Ugyanakkor veszélyes is, mert közben elvész a valódi ember, aki ott áll előttünk.

Az idealizáció börtöne

A pszichológia ezt idealizációnak nevezi. Amikor az idealizáció megjelenik, nem a tényleges személyt látjuk, hanem egy képet, amit mi festettünk rá. Egy kapcsolat elején ez gyakran természetes. Szerelmesen rózsaszín szemüvegen át nézünk a másikra. A friss barátságban pedig azt hisszük, végre megtaláltuk az „igazi bajtársat”. De családban is előfordul a jelenség, ilyenkor általában a szülőnkre vagy testvérünkre vetítjük a védelmező istenség képét.

De mi történik akkor, ha egyszer a másik hibázik? Ha a barát, akit istenítettünk, cserben hagy? Ha a szerelmünk kimutatja a gyengeségét? Ha a szülő, akiben hittünk, egyszer nem tud megvédeni? Hát, az idealizáció összeomlik... Ezzel együtt pedig nem csak a másikat veszítjük el, hanem azt az illúziót is, amelyben egészen addig biztonságban éreztük magunkat.

Illúziók nélkül

Az illúziók összeomlása fájdalmas, ugyanakkor tisztító folyamat. Amikor kénytelenek vagyunk meglátni a másikat emberként, valójában két lehetőségünk van. Haraggal elutasítani, mert nem váltotta be a vágyott képünket, vagy elfogadni, hogy ő is gyarló, esendő, törékeny lény.

A barát nem lesz tökéletes, de lehet hűséges a maga emberi módján. A társunk nem lesz megváltó, de lehet csapattag a hétköznapokban. A szülő nem lesz mindenható, de lehet elérhető a maga erejével és gyengeségével együtt.

A szabadság kezdete

Ilyenkor be kell vallanunk magunknak is, hogy bizony Istent csináltunk a másikból, mert nem tehettünk mást. Mert így próbáltuk elkerülni a saját félelmeinket. De amikor az illúzió összeomlott, kiderült, hogy nem az Istent veszítettük el, hanem végre megláttuk az embert.

És ebben ott rejlik a szabadság. Mert ha képesek vagyunk így szeretni, és nem a kivetített képet imádni, hanem a másikat, akkor végre magunkat is képesek vagyunk elfogadni. Nem istenként, nem tökéletesként, hanem értékes lényként, a magunk esendőségével.

Amikor elengedjük a szobrot

Végezetül hadd hozzam el a kedvenc példám a témában. A görög mitológia is figyelmeztet erre az idealizációra. A történet szerint Pügmalión, a szobrász, tökéletes nőt faragott ki elefántcsontból, majd beleszeretett a saját alkotásába. Galateia, a szobor viszont csak akkor válhatott élővé, amikor az istenek megszánták őt. A valóságban azonban nem jön isteni közbeavatkozás, tehát az idealizációnk nem fog soha valósággá válni. Nekünk kell felismernünk, hogy nem lehetünk szerelmesek a saját illúziónkba, mert az sosem lesz hús-vér ember.

És talán ez a legnagyobb tanítás. Nem szobrot kell faragnunk a másikból, hanem engedni, hogy önmaga legyen mellettünk, a saját kompetenciáival.