Már csak néhány lépés és...

Valaki egyszer azt mondta, ha sok életen is vagyunk már túl, a tekintetünk mindig ugyanaz marad. A szemekből ismerjük és érezzük egymást.

Ezen gondolkozom miközben sétálok, meg azon, hogy a rendszereim összeomlani látszanak. Ülök a nappalimban, és valahogy úgy érzem, mindjárt minden megváltozik. De mi?

Mindig pontban 8:15-kor indulok el itthonról, pontban 8-kor megyek kutyasétára, 20:30-kor az utolsó, a szél fújásából már tudom, hogy eső lesz. Túl sok gondolat, túl sok érzelem, túl sok mélység. Három lépés múlva ezeket már elfelejtem, és próbálok olyan dolgokat analizálni, amiket se matematikailag, se sehogyan nem lehet kiszámolni. Földelnék, de csak levegő és víz vagyok. Le kell ülnöm, hogy érezzek valami stabilat, miközben a múltból hozott félelmek belekarmolnak a hátamba. Ezen a ponton sírva fakadok, pedig nincs is okom félni. Miközben omlanak a könnyek, ezt is felmérem, a belső falaim tartanak és azt mondják, mostmár biztonságban vagyok.

Nemrég megváltozott a tekintetem. Folyton változom. Most arra a Feldmár könyvre gondolok, amit régebben sosem értettem. Ma már értem. Mintha kiszakadtam volna a régiből, de még nem tudtam volna átugrani az újba. Két dimenzió közötti lebegés. Nem lehet mindent kontrollálni, mondom magamnak. Ki vagyok én- kérdezem. Már csak ez a pillanat- válaszolom vissza. Egy belső párbeszéd, aminek semmi értelme. Ma csak 21 után van az utolsó séta. Nem tudom eldönteni, melegem van-e vagy fázom.

Pár hete a Dunába dobtam a legfontosabb köveket, amiket mindig magamnál hordtam. Elveszíteni és levedleni egy részemet. Egy öngyógyító hasítás. Nem sokra rá megismertem valakit. Ha a súlypontom pár miligrammal kevesebb, elbírok egy újabb metamorfózist?