A közelség leküzdhetetlen távolsága

Elvágtam az ujjam. Nem vészes de azt hiszem fáj, és a legfurcsább hogy észre sem vettem. Szóval nem tudom, mikor hogyan és hol, de ez nagyjából pont olyan utólagos lecsapódása a dolgoknak, amikkel egyébként küzdök.  Bevallom magamnak, hogy igazából semmihez sincs kedvem, a motiváltságom a mínusz alatt van. Ezen már nem is csodálkozom. Nincsenek bennem hiányok, mégis van egy enyhe diszkomfort érzetem, mintha egy kígyó lennék aki már levedlette a bőrét, de a farkán valahogy rajta maradt az a kinőtt réteg, és épp most próbálja leszenvedni magáról.

Hát ez van most, meg a türelmetlenség. Én rettenetesen akarom, hogy azonnal oldódjon meg minden, miközben teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy ez azért  nem így működik. Jó lenne pedig. A reggeli bénázás után még a könyökömet is istenesen bevertem. Gondolom innentől már sejted, hogy én vagyok az, aki a saját lábában megbotlik. Ez nem vicc, rendszeresen kigáncsolom magam, és csak a zseniális egyensúlyozási képességeimnek köszönhető, hogy végül valahogy mindig elkerülöm a pofára esést. Kívülről gondolom elég nevetségesen néz ki. Még szerencse hogy belül tudok nevetni magamon. Ha most azt kérdeznéd mit érzek, fixen nem tudnám neked megmondani. Csak hajtogatom a célokat, az érzelmekre nincs idő.

Annyira nincs, hogy álmomban Párizsba repültem.  Elmentem a világ legromantikusabb városába. Nem hiszed el, de még álmomban is, oda is egyedül. Amúgy jó volt? Amúgy jó. Letöltöttem azt a horoszkópos appot, amit mondtak a barátaim. Kiderült, hogy retrográdban van a Vénuszom. Jelentsen ez bármit. Annyi mondjuk nekem is világos, hogy hátrafelé mozog nem előre, és ez szívás. Mondjuk megmagyarázza az eddigi választásaimat. Szerintem fogjuk erre, mert így sokkal egyszerűbb. Meg az is hogy a dupla Skorpió miatt szerinte igen nehéz személyiségem van, pedig a horoszkópomnak pont hogy agyon kéne dicsérnie. Gondolom, hogy mondhassam hogy annyira én. Pont annyira vagyok nehéz eset, mint bárki más. De tök mindegy mert amúgyis egyedül akarok lenni, épp most vittem el magam Párizsba.  Jártam egyébként ott 17 éves koromban. Az apám akkor kért tőlem bocsánatot amiért nem törődött velem, és csak arra emlékszem, hogy szar volt. De addigra már rég megfagyott bennem minden.  Párizs nekem nem a szerelem, hanem apám. És apámat nagyon szerettem, de nem tudtam neki megmondani.

Ez az élmény azóta is mély nyomot hagyott bennem, mert ő azóta elment én meg itt maradtam. A közelség leküzdhetetlen távolsága. Ez áll a terápiás szoba falán, és minden héten szembe ülök vele. Furcsán a hatalmába kerít. Annyira tudok vele azonosulni. Ez volt ott Párizsban! Ez a megfagyás. Ezt hagyta itt nekem apám is, a köztünk lévő viszony emlékéül. Hogy mennyire el akartam mondani neki mindent, de a felszínen már valami szúrós távolságtartás maradt. Hogy amikor jó volt, akkor is elrontottam. Pedig igazából nem is rontottam el semmit.

Gondolom már érted, mi a baj. Meggyújtok pár gyertyát, egyszerűen imádom őket. Ennél már csak egy dolgot szeretek jobban, az elfújás utáni füstöt. Apropó illatok. Rájöttem hogy a kedvenc parfümjeimnek mindig az a neve hogy hipnotikus vanília, vagy misztikus metál vagy arany furcsaság. De mindenképp valami földöntúli. Ezen felbuzdulva egy füstölővel végigmegyek a lakás összes terén, és elképzelem hogy kiparancsolom a negatív energiákat a térből. A kutyám tök hülyének néz, meg is értem. Én is magamat. A fürdőt duplán, mert ott mostanában állandóan elromlik valami. Szerintem már meséltem, hogy mennyire idegesít ha elromlik valami. És gondolom azt is, hogy azonnal, kényszeresen akarom a javítást. Na de térjünk vissza a füstülőhöz. Megállok a bejárati ajtó előtt, és szinte kiabál bennem a gondolat hogy: “NE JÖJJÖN BE SENKI!”

Csak úgy mellékesen megjegyzem, nem mintha beengednék bárkit is, de mindegy. A közelség leküzdhetetlen távolsága, már megint csak ez viszhangzik bennem.  Az ajtó előtt állok, a füst még kavarog a levegőben. Nézem, ahogy eltűnik, mintha sosem lett volna. De az a kellemesen tömjénes illat ott maradt mindenhol, talán még a bőrömön is. Ez minden, ami mindig megvan. A dolgok, amiket nem lehet belőlem kiszellőztetni. A közelség és távolság szívreccsentő keveréke. Valami, amit nem is igazán  tudok megnevezni. És azt hiszem, ezért vagyok mindig egyedül. Mert azt az illatot, azt a védelmet csak akkor tudom átélni igazán, ha nincs rajtam kívül senki más. Csak Párizs, Apa, és én.