Az van, hogy az arany középútról hallottam, hogy létezik, de sajnos hírből sem ismerem.
Szóval vagy rámszakad az irgalmatlan káosz, vagy olyan keretekbe foglalom magam, hogy ott aztán nincsen kilengés. Mostanában valahogy az utóbbit élem. Például pontban ugyanakkor zuhanyzom, pontban akkor étkezem, és pontban 8:17-kor lépek ki az ajtón dolgozni. Kontrollált gondolatok, rád sem gondolok, se másra. Néha eszembe jutnak a barátaim, de főként az, hogy miket kell kipipálnom aznap.
Egészséges reggeli, tápláló ebéd, zöldséges vacsora, meditáció, olvasás, vizualizálni, hogy még inkább karrierista nő vagyok. Magyarázgatom magamnak, hogy ide ne jöjjön nekem semmiféle romantika, mert ilyen ügyekkel nem érek rá foglalkozni – csak hogy valami jól bevált klasszikust is idézzek. Aztán történt valami, amin talán máskor idegbajt kaptam volna.
Mégpedig az, hogy három napon belül másodszor lépek kutyaszarba. Most mondhatnám, hogy akkor megtette a hatását a részvételem egy női test meditáción. Most aztán már úgy felébresztettem a testem, hogy oltári nagy szerencsém lesz. De így, hogy kilépek a húszas éveimből, inkább maradjunk a realitások talaján. Jó, bevallom, egy kicsit frusztrált lettem tőle. Amúgy is szeretem, ha minden extra tökéletes, és a hibákat minimalizáljuk.
Végül a tisztítást követően megdumáltam magammal, hogy miért is ne lehetne jó kedvem. És megborulsz, de amúgy tényleg jó lett. Elvégre egy mondhatni sikeres karrierista nő vagyok – vagy legalábbis épp nagyon elhiszem magamról.
Ja, te most a meditációt kérdezed? Az van, hogy szerintem ez a korral jár, mint a reggeli szemduzzadás, amit muszáj elkezdened jegelni.
Várj egy percet – most gyorsan kirúzsozom magam –, nem szeretek ronda lenni. Amúgy meglepő módon tényleg jobban érzem magam tőlük, egyszerűen muszáj hűtenem a túlzsizsgő agyamat, ami olyan rendszereket hozott létre, amibe nem fér nagyon bele semmiféle rugalmasság. Mint amire a mondandóm elején kitértem, hogy itt mindig minden ki van számolva.
Mondjuk még mindig éhgyomorra iszom a kávét. És már csak az jár a fejemben, hogy meg kellett volna vennem még novemberben azt a narancssárga pufidzsekit. Ezzel a frusztráló gondolattal egész délután elvagyok, pedig nem is szeretem a színeket. Erről eszembe jut, hogy örülök, hogy perpillanat ilyenek kötik le az agyam, és annak is, hogy már nem vagyok huszonéves, mert így már végre van valami fogalmam magamról.
Eszembe jut a sok megpróbáltatás és zűr, amin az elmúlt két évben keresztülmentem, és bár egy kicsit még fáj ez a szúrós felnövés, azt hiszem, örülök, hogy így alakult. Fú, tényleg felnőttem.
Most fekszem az ágyban. Nyilván így február elejére felébredtem a téli álmomból, úgyhogy én nem januárban, hanem most kezdem a szupermotivált új évet, amihez nevetséges módon hozzájárul valami extra motiváló csodakönyv. Most vizualizálom, milyen lesz a konyhám: látom a fekete-fehér padlót, a cuki előszobát, a földig érő fehér függönyt a fényárban úszó nappaliban, a cukimuki erkényemmel. Egyedül.
A megnyugtató tény, hogy hatévesen végül is olyannak álmodtam meg a harmincéves énemet, mint amilyen most vagyok. Egy kicsit gazdagabban mondjuk, de annyi baj legyen. Vészterhes idők ezek, ebből hozzuk ki a legjobbat.
Eszembe jut az apám. Őszintén, nem tudom, miért gondolok annyit rá mostanában, de végre most már nem sírok. Érzem, ahogy megsimítja az arcomat, szinte érzek egy hideg fuvallatot, mintha csak elsuhant volna mellettem ő, akit sosem tudtam igazán megfogni.
Ahelyett, hogy sírnék, most egy nyugodt érzés önti el a mellkasom. Szinte hallom, ahogy mosolyog, és érzem, hogy büszke lenne rám. Életemben először elég jó(l) vagyok.
Comentários