Párizs, apám, és az ősz - Gyászfolyamatokról, úton a terapeutaság felé

Feldmár András az egyik könyvében azt írja, óvakodj a nőtől, akinek az apja törte össze először a szívét. Egy kezemen nem tudom megszámolni, apám az enyémet hányszor zúzta ripityára, de az utolsó késdöfést mégis csak azzal adta, hogy meghalt.

Na de ne szaladjunk ennyire előre. Egy kislány életében az apukája a bálvány, az isten. Legalábbis a korai életéveiben még biztosan. Három éves koromból van az első gyerekkori emlékem, mégpedig az, hogy halálosan szerelmes vagyok az apámba, és megunhatatlanul puszilgatni akarom. Vitathatatlanul gyönyörű ember volt. Szőke göndör fürtökkel, atletikus testalkattal, szép bőrrel, magnetikus kék szemekkel. Szerelmes volt belé az összes nő, és én is. És persze, az összes nő meg is kapta. Kivéve engem. Engem, akit mindig elhagyott, tulajdonképpen ezekért a nőkért.

Három évesen ezzel kíméletlenül szembesültem. Úgyhogy minden búcsúnknál kínkeservesen ordítottam, és úgy kellett lefejteni az ujjaimat a nyakáról. Annyira nem akartam, hogy elhagyjon. Persze mindig elment. Az illúzió viszont élt, hogy egyszer majd nekünk is lesz nagyon szoros apa-lánya kapcsolatunk, hogy majd én leszek egy nap neki az első, és hogy majd a gyerekeimnek meg már olyan csodálatos nagyapja lesz, amilyen nekem sosem volt. Hát ebben ringattam magam. De olyan megszállottan, hogy negyedik osztályos koromban szerintem ez volt a sulis óráimon szinte minden gondolatom. Ebből - természetesen csak az utóbbi években döbbentem rá - végül kialakult egy komoly elhagyási trauma, ami párosult egy szorongó kötődéssel. De erről majd máskor.

Egy dolgot egyébként tudtam, hogy apám a maga módján nagyonis szeret, és hogy engem tart a világon a legszebbnek. Mindig elmondta.  Szóval ezzel tulajdonképpen elvoltam, és közben kapálóztam a figyelméért. Kamaszként aztán meglehetősen ambivalens lett a viszonyunk, mert addigra már sokszor zavart, hogy ígért és nem tudott megtartani dolgokat. Mégis mindig mentem hozzá, kérve, hogy jöjjön értem. Mert az illúzió továbbra is élt, csak már sokszor elnyomta a harag. 

Aztán 17 éves koromban elmentem Párizsba egy tanulmányi útra. Viszonylag hosszú idő volt, így magamba szívhattam a város esszenciáját. A kecsességet, a művészet varázsát. És Párizs olyat adott nekem akkor ott, amit soha senki nem tudott: egy kicsit visszaadta apámat. Akkor írta meg ugyanis, hogy sajnálja, hogy nem törődött velem, hogy mindig másokat választott. Én pedig dühös voltam, és ezt már nem tudtam úgy beengedni a világomba. Rá egy évre meghalt. Onnantól kezdve elfelejtettem nevetni. És elfelejtettem, hogyan kell szeretni az életet.

Apám hirtelen halt meg foci közben, és szerencsémre (vagy szerencsétlensegemre), előtte való nap még utoljára láttam. Az a nap más volt. Mintha mindketten tudtuk volna, hogy ez lesz az utolsó, csak azt nem tudtuk, miért. Életemben először egy év után végre sikerült megnyílnom neki, és ő is megnyílt. Már majdnem kimondtam neki, hogy szeretlek. Mert én azt előtte, senkinek nem mondtam. Másnap este 8-kor hívtak, esett az eső. Szerintem annak a napnak minden részletét fel tudnám idézni óramű pontossággal. Mert az addigi világom egyik pillanatról a másikra, gyakorlatilag megsemmisült. Azért mondom, hogy szerencsétlenségemre, mert így az illúzió méginkább életre kelt, csak párosult egy kegyetlen önhibáztatással is. Ez jó lehetett volna, de elrontottam, és már késő. 

Apám elvesztésével nem csak apámat vesztettem el, hanem az illúzióimat is. Ez olyan traumatikus élmény volt, hogy két évig nem aludtam. Folyton vele álmodtam, de még álmomban is elutasított. Azt álmodtam ugyanis visszatérően, hogy valójában nem halt meg, nagyonis élt. És én mindig megtaláltam. Csak mostanában, terapeuta tanulóként esett le, hogy valójában mit jelentett nekem ez az álom, és mi volt annyira lélektépő benne, hogy utána hajnalban órákon át gurgulázva zokogjak az anyámnak telefonban.

A halálára rá két évre rákos is lettem, de erről is majd máskor. Térjünk vissza apámra. Szóval éveken át leveleket írtam neki, hol dühösen, hol hiányolva, hol nagyon szeretve, hol csak mesélősen. Ez egyébként a lehető legjobb terápiás módszer. És amikor már azt hittem túl vagyok rajta, több mint tíz évvel a halála után újra vele álmodtam. Újra ugyan azt, csak mostmár máshogy. Mert ő álmomban nem halt meg, de máshogy nézett ki, és már nem is akartam őt. 

Azt mondják a gyász egyszer begyógyul, és a gyászfolyamatnak egyszer vége szakad. A kislánynak aki elveszítette az apukáját, az egész élete egy gyászfolyamat lesz. A férfiak akik elhagynak, azt hiszik utánuk sírok. De valójában amikor elhagynak, senki más nem hiányzik, csak az apám. Van ebben valami kegyetlen sebfeltépés. Az igazság az, hogy amikor elhagynak, akkor érzem magam a legközelebb hozzá. 

A kérdés már csak az - ami egyébként egy csoporttársam szájából hangzott el, és szerintem zseniális: vajon az az apa hiányzik, aki sosem volt számunkra elérhető? Vagy az az apa, aki már soha nem is lesz? 

A válasz valószínűleg mindkettő, mert még a halála után is dolgozik az illúzió, csak mostmár másokra kivetítve. Akiknél még van esély, hogy mi legyünk az elsők. Persze nem leszünk, és ez talán nem is baj, mert egyszer úgyis megtörjük a mintát, és  megdolgozva a sebeket, jobban választunk. 

De belül mindig lesz egy sötét szoba, ahova nem léphet be senki. Egy szoba Párizsból, amelyben nem ül senki, csak apa és én.