Bocsi, nincs nálad egy pulcsi? Lélekre kéne

Mostanában csak úgy átfolynak rajtam a napok, és az álmaim is olyan intenzívek, hogy gyakorlatilag minden reggel fejgörccsel ébredek.  A duzzadt szemek emlékeztetnek arra hogy nem vagyok már tizennyolc, és arra is hogy a meggyötörtebb időszakok mindig hagynak nyomot maguk után. De nem is beszélnék róla múlt időben, mert ez még mindig van.

Május van, és rohadt hideg. Épp napi szinten esik, én folyamatosan fázom, és bosszant, hogy nem tudom viselni az influenszergyanús szettjeimet. Lehet, hogy ez valami belső fázás. Egyébként van abban valami megnyugtató, hogyha lefekvés előtt igazából csak olyanokon agyalsz, hogy kellene sushit csinálni, hogy finom volt ma a mákos guba, és hogy alig várom a reggeli kávét.     

A mindennapok szorongása azért jelen van még, de már tudom kezelni. Nem tudom a helyemen vagyok-e, csak azt, hogy irányba helyeztem és tartom magam. Úgynevezett túlélő módból való kilábalás úgy, hogy fogalmam sincs valóban elmúltak-e a veszélyeim. Az egyetlen vigaszom hogy általában valahogy úgyis lesz, és hogy magamnak mindig itt vagyok.

Most épp ezek a gondolatok kavarognak a fejemben,  és jó is lenne meg nem is, ha valaki még tartana, mert egy kicsit elfáradtam. Nehezen adom meg magam. Most jött el az a pont amikor be kell vallanom, hogy a fáradtság nem azt jelenti, hogy gyenge vagyok. Hanem azt, hogy túl sokáig voltam erős.