Majd ha eleget szenvedtem látja, hogy én is szerethető vagyok

Ha valami rossz dolog történik velünk, akkor többnyire reménykedünk abban, hogy előbb vagy utóbb valahogy kikászálódunk abból a mély gödörből, amibe belekerültünk. Ez a reményteljesség a szenvedés kellős közepén nem csak a mindennapi kihívásokra jellemző, hanem a társas kapcsolatainkban is erősen megjelenik.

Majd ha eleget küzdünk, elég jó leszünk?

Hányan és hányszor gondoltuk már úgy, hogy ha eleget szenvedtünk és kapálóztunk már valakiért, egy kapcsolatért, akkor az később boldogsággal végződik? A valóság viszont ennél sokkal árnyaltabb. És mindenkit - beleértve saját magamat is- el kell keserítenem azzal, hogy ez sajnos nem fog megvalósulni.

Ha szét kínozzuk magunkat, attól még Béla vagy Gizike ha a fejünkön pörgünk sem fogja meglátni, hogy milyen értékes és szerethető emberek vagyunk. Cserébe a gyerekkori énünk legalább bebizonyítja magának, hogy az elszenvedett traumáink hangja a fejünkben már megint igazat mondott, és sosem leszünk elég jók.

Egy régi történet, vadiúj arcokkal

A helyzet az, hogy ez a dinamika nem ott kezdődött, ahol most vagyunk. Nem az első randin, nem az üzenetváltásokban, nem akkor, amikor először nem válaszolt két napig. Hanem sokkal korábban. És nem azért, mert nem vagyunk elegek az XY-nak és talált nálunk izgalmasabbat, szebbet, jobbat.

Gyakran már gyerekkorban megtanuljuk, hogy a szeretet nem állandó. Hogy a figyelemért küzdeni kell. Hogy akkor kapunk valamit, ha jól viselkedünk, ha alkalmazkodunk, ha türelmesek vagyunk. És mivel a gyerekként átélt dinamikákat ismerősként érzékeljük, felnőttként hajlamosak vagyunk pont azokat az embereket „megszeretni”, akik újrajátsszák velünk ezt a régi, jól bevált forgatókönyvet.

Ismered azt az érzést, amikor valaki nincs igazán jelen, és mégis ő érdekel a legjobban? Na, hát ez az ismerősség, az otthonosságnak hitt fájdalom. A remény, hogy ha elég jók vagyunk, akkor majd egyszer megkapjuk azt, amit mindig is szerettünk volna. És az ismerős belső ígéret: „Majd ha eleget szenvedtem, látja, hogy én is szerethető vagyok.”

A felismerés ott kezdődik, hogy figyelünk a jelekre

Már az elején, az ismerkedés első szakaszában kiszűrhetjük, hogy a régi traumáink kapcsoltak be vonzalom gyanánt, és ugyanabba az ördögi körbe akarunk belecsúszni a sémakémiának köszönhetően.

Figyelmeztető jelek lehetnek ha te írsz többet, ő pedig csak ritkán válaszol és kevésbé érdeklődik. Vagy ha próbálsz kapcsolódni, ő azonban elérhetetlen. De az is vészcsengő lehet, ha a kommunikáció következetlen, nem folytonos. Hol eltűnik, hol újra megjelenik, te pedig beéred ezekkel az icipici szeretetmorzsákkal.

És ez nem egy romantikus tündérmese kezdete. Ez a mozi egy mélyen belénk égett ártalmas dinamika, amit újra és újra kipróbálunk, hátha most más lesz a vége.

És itt kell erősnek lenni, meghúzni a határainkat, majd feltenni magunknak a kérdést. Mi lenne, ha végre nem küzdenénk tovább valakiért, aki már az elején sem tud hozzánk kapcsolódni? Mi lenne, ha végre egyszer küzdelmek nélkül elfogadnánk azt, hogy nem ő a mi emberünk?

Hogyan lehet kilépni az ördögi körből?

Jó, ezzel kapcsolatban van egy rossz hírem. Nem fog egyből menni. Mindannyian megcsináljuk egy csomószor még akkor is, ha az agyunk már felismeri. De a tudatosság már épp elég, mert innen lehet tovább haladni.

A kilépés pedig ott kezdődik, amikor észrevesszük, hogy mi választunk, és meg is tesszük ezt a választást. Magunkat választjuk. Ez egy mély, belső, önismereti, sokszor terápiás folyamat, amiben nem szégyen segítséget kérni. De ha egyszer elindulunk rajta, lassan elkezdjük megtapasztalni, hogy nem csak akkor vagyunk szerethetőek, ha harcolunk érte. Nem csak akkor, ha jók vagyunk. Nem csak akkor, ha csendben tűrünk. Hanem most, így, a jelenlétünkkel. A határainkkal. Az érzékenységünkkel. Az igazságunkkal.

És akkor már nem az úgynevezett Béla szeretete lesz a bizonyíték arra, hogy érdemesek vagyunk bármire is. Hanem az, hogy mi már nem érjük be kevesebbel annál, aki tényleg, valójában meglát bennünket, és tud is értékelni.