Ne nyomd meg a piros gombot: Traumáink újrajátszása a párkapcsolatban

Valószínűleg semmi újat nem mondok nektek azzal, hogy a pszichológiában már jól ismert jelenség, hogy a feldolgozatlan traumák újra és újra felbukkannak az életünkben. Freud például ezt ismétlési kényszernek (repetition compulsion) nevezte, melynek során a lélek hajlamos újrajátszani a régi, fájdalmas helyzeteket, abban a reményben, hogy egyszer majd „jobban sikerül”. Jung szerint  pedig mindez az árnyék és a tudattalan működése. Ezt értsd úgy, hogy ami feldolgozatlan marad, az újra és újra színre lép, hogy végre tudatosítsuk és integráljuk. És hol pörgetjük újra leginkább ezt a régi jól ismert lemezt? Hát na ná, hogy a párkapcsolatainkban!

Közös tánc a traumáinkkal

Mint már jeleztem, bizony a párkapcsolat az a tér, ahol ez a mechanizmus különösen erősen megmutatkozik, de ezt külön ki sem kell emelnem, hiszen mindannyian folyamatosan tapasztaljuk. Ennek oka az, hogy a leginkább intim közelségben élő társ képes „megnyomni” bennünk azokat a bizonyos piros gombokat, amelyek mélyen kapcsolódnak gyermekkori tapasztalatainkhoz, veszteségeinkhez, elhagyottságélményeinkhez. Ilyenkor nem csak a jelen helyzetre reagálunk, hanem a múltban átélt fájdalom is feltör, és túlméretezett érzelmeket szabadít fel. Azaz valahol egy gyermekénünk éppen belül sikongat.

Azt fontos tisztázni és felismerni, hogy ilyenkor valójában nem (csak) a partnerünk reakciójától szenvedünk, hanem attól a belső történettől, amely újraíródik bennünk. Mintha mindig ugyanazt a forgatókönyvet játszanánk. Ugyanaz a seb, ugyanaz a fájdalom, csak más szereplőkkel.

Jó, és akkor mi a megoldás? Szokták kérdezni. Ilyen esetekben csak a tudatosság hozhat fordulatot. Amikor észrevesszük, hogy a párunk valójában nem az apánk, anyánk, vagy a múlt alakja, hanem a jelen embere, aki éppen mellénk szegődött, akkor elkezdhetjük szétválasztani a múlt és a jelen érzéseit. Jung szerint ez az árnyék integrálása. Óriási meló, de az a feladat, hogy a feldolgozatlan részeket tudatossá tegyük, hogy ne irányítsanak minket láthatatlanul.

Azok a bizonyos trigger pontok

A piros gomb tehát valójában nem a partner hibája, hanem a mi saját múltunk kódja. Nem az a cél, hogy soha senki ne nyomja meg,  hanem hogy amikor megnyomják, meg tudjuk állni, és tudatosítsuk magunkban, hogy most nem a múlt játszódik újra, hanem itt van előttem egy kapcsolat, ami másképp is alakulhat. Ez a felismerés az első lépés ahhoz, hogy ne csak ismételjük, hanem gyógyítsuk is a történeteinket. Mondok egy példát. Nekem középiskolás koromban meghalt az apám, amiből kialakult egy nagyon erős, nagyon mély kötődési sérülés. Mégpedig az elhagyási trauma. Ezt a húszas éveim nagy részében nem ismertem fel, tehát tudattalanul folyamatosan kitettem magam annak, hogy olyan partnereket választottam,  akiknél egyébként tudtam is, hogy elhagyás lesz a vége.

Ez a tapasztalat tehát mélyen beleíródott a felnőtt kapcsolataimba. Egy ilyen esetben sajnos a közelség egyszerre vágyott és félelmetes. Vágyunk rá, mert gyerekként hiányzott, de félünk tőle, mert az elvesztés fájdalma bármikor újra aktiválódhat. Ami nálam is abban mutatkozott meg, hogy a partner legkisebb eltávolodása, például ha későn jött haza, nem válaszolt hamar egy üzenetre, az nemcsak jelenbeli kellemetlenségként jelent meg nálam, hanem egy egész múltbéli élményláncot mozdított meg.

A szülő halála miatti elhagyási trauma piros gombként élt bennem. Pontosítok, él bennem még a mai napig is, csak már igyekszem tudatosan kezelni. De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek óriási meccseim magammal időnként. Ami be kell valljam, baromira kimerítő. De nem azért reagálunk túl intenzíven bizonyos helyzetekre, mert gyengék vagy irracionálisak lennénk, hanem mert a testünk és lelkünk mélyen őrzi azt az üzenetet, amit a tapasztalat belénk kódolt.

A pszichológiai kutatások szerint a feldolgozatlan gyász gyakran ismétlési kényszerbe torkollik. Újra és újra olyan helyzeteket keresünk (vagy olyan partnereket választunk), ahol az elhagyás veszélye ott lebeg. Mintha a lelkünk megpróbálná „visszajátszani” a történetet abban a reményben, hogy most másképp végződik. Csakhogy a forgatókönyv ismerős, és könnyen ugyanúgy zárulhat.  Félelemmel, szorongással, fájdalommal. De tehetünk ellene, és tennünk is kell, ha változást és boldog életet akarunk!

Hogyan állítsuk meg a traumák hömpölygését?

A kulcs egyetlen dolog, a tudatosítás. A fordulat akkor kezdődik, amikor felismerjük, hogy a jelen veszteségei nem azonosak a múlt traumájával, elkezdhetjük szétválasztani a régi és az új történeteket. A feldolgozatlan fájdalmat nem elnyomni kell, hanem helyet adni neki, és lassan, türelemmel beleszőni a személyes történetünkbe úgy, hogy már ne a jelen kapcsolat irányítsa.

A gyógyulás lényege pedig nem az, hogy kitöröljük a múltat, hanem hogy megtanuljuk másként hordozni. A trauma nyoma mindig velünk marad, de nem kell többé irányítania a kapcsolatainkat. Ha megtanuljuk felismerni a „piros gombokat”, és lassan átdrótozni a reakcióinkat, akkor a múlt sebei nem börtönné, hanem erőforrássá válhatnak.

Az is fontos, hogy a partnerünket avassuk be, mi zajlik bennünk. Tudjon róla, számunkra miért érzékeny pont bizonyos helyzet. Azonban ne kifogásként, hanem magyarázatként használjuk. Ez az én csomagom, ezekre így reagálok - néha túlzottan, néha nem jól, de dolgozom rajta. Ha pedig úgy érezzük elakadtunk, látjuk azt, hogy valami nem jó, de nem tudunk továbblendülni rajta, akkor ne féljünk szakember segítségét kérni.